Fejlődő kommunikáció

Előszó

ne higgy a fejedben megszólaló hangnak, nem, nem, ez a bejegyzés most nem írói nyafogás!

 Annál is rosszabb. :)

Nem is olyan rég tettem azt a megjegyzést az egyik blogbejegyzésemben, hogy az In your eyes című paranormális-romantikus film mennyire bájos kis történet. Két fiatalról szól, akik nem találták meg önmagukat a saját életeikben, de aztán egymásra találnak. Mégpedig telepatikus úton. Arra ébrednek egy nap, hogy egymás fejében élnek és így tudnak kommunikálni. Nos, a Sense8 sorozat is ebben a témában kalandozik, csak még inkább.

   Egy barátnőm szerint nagyon vicces, hogy sok mindent fikciónak gondolnak a kiagyalók és a nézők, és nem is gondolják, hogy a valóságban is tényleg létezik. Szerinte tényleg léteznek emberek, akik telepatikus módon kommunikálnak, ő ismer ilyeneket. Valóban (úgy értem: valóban) látnak egymás szemén keresztül, távollétkor érzik egymás gondolatait, érzéseit, és tudnak egymással kommunikálni, csak ha elmondanák ezt valakinek, az azt hinné róluk, hogy hazugok vagy bolondok.

Én nem gondolom, hogy hazugok vagy bolondok, mert nem tudom egészen biztosan, hogy tényleg léteznek-e ilyen egyének vagy nem. Általában szkeptikus vagyok, ugyanakkor bármit lehetségesnek tartok, (na jó, azért éppen nem mindent) sőt mi több, továbbgondolok. Viszont amíg nem tapasztalom, vagy nem látom, ahogyan más megtapasztalja, netán bebizonyítja, addig csak egy elképzelés vagy valaminek a továbbgondolása számomra, és nem a valóság. Ha valami nem képezi a valóságom részét, akkor az nem létezik. Á, de primitív szűklátókör, nem? Talán mégsem. Hiszen nem tartom kizártnak, hogy másnak valóságként létezzen, megvalósuljon. Nálam eddig a limbikus rezonancia (vagymiatúró) csúcsa az, hogy valaki kapcsán többször is úgy éreztem harminc-ötven méteres távolságból, hogy pofátlanul összetapossa a személyes szférámat. Sőt, holtbiztos, ismerem egy másik dimenzióból, még valamilyen elintézetlen ügyünk van. (jaj, bocsánat, ez egy másik alzsáner) :P 

  Az összes ilyen telepátiás történetekben engem mindig az empátia szokott megragadni. Nem mintha empatikus ember lennék. (hm, talán éppen ezért ragad meg?) Mit nekem hát még telepátia is! Hiszen túl gyakran hiányzik belőlem ehhez a kellő megértés, így az ismerős egyének bajai hallatán néha azon kapom magam, hogy ilyesmik futnak át az agyamon: „hát mindenki saját sorsának kovácsa” vagy „ó, szegény, de kényes, látszik, nem eléggé edzette meg az élet még, ráfér” esetleg: „de jó, hogy nem velem történt” Ilyenkor az empátia elég primitív módon tör belőlem felszínre, nappaliban-ücsörgés-szinten. Például elsírom magam a világhírek olvasása közben. Persze utána nem tudom tiszta fejjel, energikusan és rendesen végezni a saját feladataimat, egész nap a fejemben van, képek futnak át, nyomott a hangulatom, ezért a hírek megvonása nálam elég gyakran létfontosságú. A jó könyvek és az igazán jó filmek azok, amelyek által meg tudom élni ezt az „empátia”-dolgot a legnormálisabban. Ugyanis a történetek, karakterdrámák keretében eléggé bele tudok helyezkedni egy szereplő helyzetébe, átlátom, átérzem, látom az okokat, átélem, amit érez, a tétjét a dolognak, és látom, hogyan küzd, amikor egyedül van (miközben ugye ez legtöbbször hiányzik az ismerősöknél) és van végkifejlet, valamiféle feloldozás vagy lezárás, még ha szomorú is. (nem úgy, mint a híreknél)

  

  Regényeknél tudatosabb vagyok annak megfogalmazásában, hogy miért pont ez vagy az tetszett beőle, mit jelent személyesen nekem, míg filmeknél kevesebb az igazán mély kapcsolódási pont. Talán azért van így, mert a könyvek több teret nyújtanak azzal, hogy én adok értelmet a szavaknak, értelmezhetem, ahogyan akarom, és elképzelhetem a világot, ahogyan akarom. Saját magamból építkezem, míg egy filmnél feldolgozott, beszínezett képet kapok. Azt hiszem, a Sense8 az első olyan film, amelyiknél elhatároztam, hogy mégis megpróbálom tudatosan megfogalmazni, hogy a teszikelés mögött mi áll, kapcsolódási szempontból mi miért tetszett vagy nem. 

A Sense8-nak van egyfajta idegesítő, szociális didaktikussága, ami nagyon nem tetszett. És érdekes, hogy ennyi év távlatából a Rengő hidakon regényemnél ezt érzem az egyik legnagyobb bajnak. Szájbarágós lesz tőle.

  A Sense8 sorozatban tetszett, hogy különböző kultúrájú, hátterű emberek találkoznak. Én is minden regényemnél fontosnak érzem ezt. (ezt egyelőre még nem rühellem) Az ilyen jellegű "összetalálkozásokból" mindig azt élveztem boncolgatni, hogyan és miért láthatnak egy adott dolgot másképp, és hogyan "egyeznek ki vagy nem". Ami viszont a Sense8-ban megvan, és leginkább tetszett, hogy ezek a különböző egyéni sorsok annyira egymásba csengenek, vagyis sokkal több a kapcsolódási pont a különböző emberek közt, mint gondolhatnánk. Az egy dolog, hogy a felszínen megtörténik azáltal, ahogyan segítenek egymásnak a képességeikkel, de a sokkal mélyebb és reálisabb réteg is megvalósul: a saját múltjaikból, küzdelmeikből hozott értékeket, igazságokat beilleszthetik a másik résébe, amelyik miatt magánéleti elakadása van. Egy tulajdonság vagy életérzés, amit egy ember gyengeségként tapasztal és hibaként él meg a saját helyzetében, válhat-e egy másik ember helyzetében erősséggé. (hm, akár bizniszt is lehetne erre építeni) Mert az tény, hogy legtöbbször a belső lehetőségünk, érési ritmusunk tesz megragadhatatlanná egy külső lehetőséget, továbblépést. 

Játszom a gondolattal, mi lenne, ha tényleg léteznének ilyen felsőbbrendű érzékeléssel élő emberek, vagy ha egy nap mind erre a szintre fejlődnénk valamilyen módon. Mi van akkor, ha én nem akarom, hogy egy másik ember ennyire közel jöjjön hozzám, vagy hogy érezze, amit én? Mi van, ha nem érti, mert ahhoz lépcsők vezetnek? És mi van, ha én belsőleg nem bírom még el az ő érzéseit? Mi van, ha nekem kell „érzéketlenednem”, nehogy megnyomorítsam őt érzelmileg vagy erkölcsileg? Mi van, ha beteges dolgokat éreztet vagy láttat? Egyszer transzhumanista elképzelések közt olvastam, hogy a jövőben egy szexuális aktus idejére majd válaszhatunk, hogy melyik nem kívánunk lenni. (arra nem emlékszem, hogy ezt a sima agyak-összekapcsolódása keretében lehet-e, vagy konkrét biológiai elképzelés van mögötte, bár az utóbbi is elképzelhető) Mindenesetre elképzeltem egy házaspárt, akik válnak, mert a férj egy éjszaka után nem akar visszaváltozni férfivá. :P Nem biztos, hogy telepatikus képességek esetében is érvényesül a "mindenütt jó, de a legjobb otthon". :) 
 Mi lesz akkor, ha egy érzékelőtársnak segítek a képeségeimmel, meg a szomszéd is segít neki, és ez odavezet, hogy egyetlen lehetséges életfelfogásává válik, hogy ő semmilyen téren nem kell fejlessze magát? Talán már direkt ebbe az életfefogásba fog beleszületni. Esetleg mindenki ebbe születik bele, és akkor lesz egy akármilyen „isten”, akiből szopjuk mindnyájan az életet, az érzéseket, a képességeket.

és ez ijesztő! :)

Biztos vagyok benne, rengeteg veszély rejlik ebben a fejlett agy-dologban még visszaélések nélkül is, tehát eleve önmagában bajos. De abban is sok a veszély, hogy ennyire „nélkülözzük” egymást magunkból, magunkat másokból... Embernek lenni nem azt (is) jelenti, hogy valami Egésznek tudatosan a része vagy? Tudod, hogy egy tapasztalat, egy érzés, egy gondolat nem a tied. Minden megvan már a kollektív tudatban, mindenki másban is, nem te találtad fel a spanyolviaszt. És nem, ezek nem eredetileg azért vannak, hogy te megénekelve híres és gazdag légy, hanem hogy a részecskék összeérjenek, és így az Egész túléljen. (hát igen, fajfenntartásról szól az egész sztori… Ez az élet témája.) :)

  Nem tudom, tényleg léteznek-e ilyen szuperérzékelők, mint ahogyan a barátnőm is állítja, vagy ha nincsenek, vagy esetleg még nem ilyen szinten, lesznek-e egy nap. A kérdés az: tudna-e minket emberként többé tenni? Egyénileg és kollektíven. Amit a szuperhiperérzékelők művelnek végső soron csak a kommunikáció egyik formája. Lehet, hogy magasabbrendűnek tűnik, de az állatok között is mennek végbe olyan kommunikációformák, ami magasabbrendűnek tűnik elsőre a mienkhez képest. A kérdés az, hogy mit szolgál a kommunikáció. És most persze nem arról van szó, hogy ha már telepatikus lények vagyunk, szex és banki kódok helyett inkább azzal foglalkozzunk, hogy mentsük meg a világot a háborúktól, gyilkolászásoktól. Az empatikus összecsengésekre, a visszhangkeltésre gondolok, arra a tudatosságra, hogy amikor a személyiségedet fejleszted, másokat is fejlesztesz vele. A te érzelmi intelligenciád mások boldogsága is. Én ezt látom magasabbrendű valaminek, és ezt "alacsonyabbrendű" kommunikációval is el lehet érni. Például az írás és olvasás is ezt a célt szolgálja.

  Az irodalom is a kommunikáció egyik formája. Amikor olvasok egy könyvet és élem a szereplő életét, telepatikus úton egy másik helyre, másik életbe kerülök át. Gazdagítanak a szereplő tapasztalatai, perspektívái, miközben felismerem és újraélem az ő érzéseiben a sajátjaimat… Egymásba csengünk. Úgy kerülök közelebb magamhoz, hogy megértem őt. De a könyvet bármikor letehetem, bármennyi ideig...

  Ha egyszer majd biztosra megtudom, hogy létezik-e telepatikus kommunikáció ilyen magas szinten, akkor körbekérdezem a fél világot arról, hogy véletlenül nem emlékeznek-e bármire is másik dimenziók kapcsán. Addig is maradok az írásnál és olvasásnál. Meséljetek! Kik vagyok?